Az elmúlt hetek eseményei igencsak próbára tettek.

S, ahogy a környezetemben élőket is elnéztem és beszélgettünk, sokak elég nehéz időszakokon mentek keresztül. 

Elég érdekesen teltek a napjaim. Az egyik pillanatban öröm és magabiztosság érzése, a másik pillanatban depresszív hangulat, a következőben pedig erős feszültség. Ezen érzelmek viharában úszkáltam az elmúlt időszakban.

Nagyon elfáradtam! Azt sem feltétlenül tudtam kijelenteni, hogy konkrétan valamilyen szituációnak a hatására történt. Egyszerűen csak megtörténtek ezek az érzelmi hullámzások. Sok emberrel beszélgettem milyenek a napjai, s úgy tűnik globális szinten történik ez az egész helyzet.

Ezen hullámok közepette, már olyannyira elviselhetetlen volt ez az egész, hogy jó magam is azt szerettem volna, ha végre vége lenne ennek az egész időszaknak.

Mi történik?

Miért nem tudom megtartani a magabiztosságom, a boldogságom? Mi az ami még akár egyik pillanatról a másikra is egy teljesen más állapotba, egy más dimenzióba visz?

A környezetemben élőkkel való beszélgetések során viszont egész “véletlenül” véltem felfedezni hasonlóságokat. Mindenki önmagával, mindenki a múltjával, a hamis énjével küzd! 

Harcolunk! Keményen harcolunk! Elfáradunk! Elegünk van! De valahol mélyen mindenki talán érzi, hogy mégis előre visz ez az egész, hogy szükségünk van ezekre a szélsőséges váltakozásokra. 

Jómagam is elég nehezen viseltem az egészet, bevallom őszintén. Viszont belül érzem, és később meg is erősödik bennem az érzés, hogy ez engem szolgál. Mindezekre szükségem van, azért, hogy végre levetkőzzem önmagam! Szükség van ezekre, hogy végre megszabaduljak a múlttól, azoktól a múltbéli traumáktól, fájdalmas érzésektől, bántásoktól és sorolhatnám, amelyek meghatározták az életemet. S ezektől váltam azzá, akinek hiszem magam! 

Ugyan nem könnyű időszak, de egy hatalmas lehetőség arra, hogy szembenézzünk önmagunkkal! Annak az időszakát éljük, amikor már „felgyorsulnak” az események, és „megrúgdosnak”, hogy nem élhetünk így tovább! Nagyon nehéz benne lenni, viszont egyrészt kikerülhetetlen, másrészt ezek által csak többek lehetünk, és közelebb kerülhetünk önmagunkhoz.

Mik ezek az egyre sűrűbben előbukkanó nem túl kellemes érzések?

Ezek a kissé kellemetlen érzések, bennünk vannak. Azok az érzések, azok a helyzetek és szituációk kerülnek szembe velünk, amiket már megkéne végre ugranunk, amikkel végre már szembe kéne néznünk! S már nem halogathatjuk tovább, már nem állhatunk meg! Intenzíven történnek az események, egyre jobban szembesülnünk kell önmagunkkal! 

Sokszor nem is gondolnánk, hogy miféle régi dolgok határoznak meg minket! S itt nem feltétlenül kell nagyon drasztikus, traumatikus dolgokra gondolni. Elég egy ismétlődő negatív hangvételű, minősítő mondat, egy rossz szó, észre sem vesszük és máris azonosultunk vele. Ezáltal határoztunk meg magunkat! Minden szülő a lehető legjobbat szeretné a gyerekének, minden pedagógus a legjobbat szeretné nyújtani a gyerekeknek, minden munkáltató igyekszik a legjobb főnök lenni. Viszont mindenkinek vannak terhei, fájdalmai, traumái, amelyek miatt egy bizonyos ember vált belőle! Így alakult ki minden ember, így nőtt fel minden ember. 

Nagyon sokat filóztam és töprengtem azon, hogy vajon miért vagyok ilyen?

Vajon miért vannak bennem bizonyos blokkok, amely másoknak szinte természetes nekem hatalmas falat. 

Aztán az elmúlt napok eseményei, beszélgetései, önmagam figyelése alkalmával jöttek a megértések, az emlékek. Ismerőseimmel is, ahogy beszélgetek sokunk kijelenti, hogy nem volt rossz gyerekkoruk és én is ezt vallom. Ahogy jönnek fel az emlékek, bizony rá kellett jönnöm, hogy hiába nem volt borzalmas gyerekkorunk, viszont nagyon sok minden onnan alakult ki bennünk. Elég egy többször hallott negatív kijelentés akár szülőktól, akár tanároktól, ismerősöktől. S máris ezzel azonosítjuk magunkat. 

Mindenkinek az életében elhangzottak bizonyos mondatok, ha esetleg rossz fát tett a tűzre, vagy épp rosszabb jegyet vitt haza. Nem szándékosan, de sokszor mondunk ki olyan dolgokat, amelyekről nem is gondolnánk, hogy milyen nyomot hagyhat egy emberben.

De ez nem baj, emiatt nem vagyunk rossz emberek, csupán járjuk az utunkat. Nem azért bántunk másokat, és nem azért jelentünk ki mondatokat vagy cselekszünk nem túl szeretetteljesen, ami hat a másik fél érzelmi világára, mert mi szemét emberek vagyunk és szeretjük bántani a másikat. Az az ember, aki valakit megbánt, egyáltalán nem azért teszi, mert ő rossz. Csupán hozott egy mintát, egy programot, ami miatt így reagál bizonyos helyzetekre. Védőburkot rakott maga köré, amely beleivódott. S újra és újra ezeket a programokat szedjük elő. Tudatalatti mélyről jövő kódokat, amelyek átvették az irányítást önmagunk felett. 

Sokszor hangzik el az a mondat, hogy fogadd el (magad és másokat)!

Valójában abszolút nem ilyenek vagyunk, hanem ilyenné váltunk és ezzel azonosultunk. Sokan elkönyveljük magunkat, hogy ilyenek vagyunk, nem tudunk mit tenni, nem tudunk megváltozni, így születtünk, nekünk ez jutott és beletörődünk. 

Viszont én számtalanszor feltettem magamban a kérdést, hogy biztos? Biztos ez vagyok én? Legbelül mindig is éreztem hogy nem. De ez a  mély érzés, amit gondolok és hiszek magamról erősebb volt. Nem hittem magamban, nekem ez úgy sem menne, úgysem sikerül, nem tudok megváltozni, el kell fogadnom, hogy én ilyen vagyok stb. stb. stb. 

Hiába próbáltam én elfogadni dolgokat magammal kapcsolatban, azt éreztem hogy nem megy. Hiába próbálom elfogadni, hiába fogadtam már el számos dolgot, mégse jó valami. Nem leszek előrébb annak az elfogadásával, hogy abba próbálom beleszuszakolni magam, hogy úgy akarom elfogadni magam, hogy ilyen vagyok és pont.

Tudjátok miért? Mert ezáltal is csak azonosítjuk magunkat! S mégsem érezzük jól magunkat! Ha előkerül egy szituáció az életünk során, ami beindítja ezt a nyomógombot újra ott a kellemetlen érzés, a félelem stb. Beletörődünk, hogy nem megy és ez a mély kód megbénít! Megállunk és azt érezzük nem bírunk tovább menni! Nem bírunk beleállni. 

Nem azt kell elfogadnunk, hogy ilyenek vagyunk, ezekkel a terhekkel, blokkokkal, hanem azt, hogy jelenleg itt tartunk, jelenleg ilyenek vagyunk, de nem vagyunk ezzel azonosak! Az elfogadás nem egyenlő a beletörődéssel. Nem egyenlő azzal, hogy ilyen vagyok és kész! Ha valóban ilyen lennél, amit gondolsz magadról, akkor ez az elfogadás nem tenne boldogtalanná. Próbáljuk beleszuszakolni magunkat ebbe az állapotba! Megjelenik a kellemetlen érzés, amivel szembe kellene néznünk, de mivel fut a program, rögtön elindul a szokásos ezt kiváltó reakció és érzelem. Jön a félelem, mert szembesít önmagunkkal! Megrettenünk saját magunktól, és visszalépünk, majd kezdjük elölről ugyanazt, mert mi csak ezek vagyunk, mert mi ilyenek vagyunk. De azért jönnek az önbántások, a legyen már vége érzések, de továbbra is ugyanazt csináljuk és továbbra is félünk belenézni a tükörbe, és meglátni önmagunk! 

Nem merünk túl látni azon az illúzión, amit magunk köré építtettünk az életünk során. Teljes mértékben ezzel azonosulunk. 

Rohadt nehéz!

De nincs más út! S ezt persze magamnak is mondom! Rögös az út lehámozni magunkról ezen illúziók fátylát, de csak is így lelhetünk rá a kincsre. Így találhatjuk meg igaz valónk! 

Leszületünk, hozzuk a vállalt feladatainkat, majd az út alatt újabb feladatokat állítunk magunk elé! Ebből őszintén, valóban nehéz kijönni. De ezért vagyunk itt, minden ember a Földön! Senki sem kivétel! Hasonlítgathatjuk magunkat másokhoz, bánthatjuk magunkat, hogy másnak miért megy, nekem miért nem? Viszont ezzel nem leszünk előrébb, csak még hátrább kerülünk a célba vezető úton, s visszatérünk a startvonalra, még hosszabb úttal. 

Nagyon igaz az a “mondás”, hogy az vagy amit gondolsz! 

Sokszor nem is gondoljuk, hogy a gondolatainknak tényleg milyen teremtő ereje van! Ha folyamatosan a rossz oldaláról tekintjük a dolgokat, ha másokhoz mérjük magunkat, ha bántjuk magunkat, ha nem fogadjuk el egy tettünket, mert épp nem voltunk tengelyben, nem haladunk sehova!

De tényleg mennyivel jobb kimondani is azt, hogy elfogadom, jelenleg itt tartok, de célom, hogy letegyem ezt a terhet és olyan emberré váljak, amit mindig éreztem, hogy lehetnék, aki valójában vagyok! Az ember rezgése máris jobban emelkedik, s ezen kijelentésekkel gyorsíthatjuk a folyamatot. Gondoljunk csak bele, ha valaki így éli a mindennapjai évek óta, hogy folyamatosan a rosszat látja mindenben, folyamatosan szerencsétlennek, kicsinek érzi magát, másokkal hasonlítja magát, rossz embernek érzi magát egy bizonyos helyzetben tett viselkedéséért. Ez a kód már teljesen a részévé vált. Persze, hogy nehezen működnek az ilyen mondatok, nehezen hisz magában, az életben, mivel több évnyi magunkról alkotott képet kell átírni, több évnyi negatív gondolkozásmódot. 

Ha így éltük le a fél életünket, vajon milyen mélyen lehet az igaz valónk?! Vajon hány megerősítés, próba szembesítés kell, hogy végre átírjuk ezt. Persze, hogy nem történik meg egyik napról a másikra!

Milyen mélyre lehet temetve az önmagunkba vetett hitünk, ha ilyen gondolatok, érzések, kódok határozták meg az életünket? Ha így éltünk, ez évről évre csak erősödött bennünk, ezek évről évre mélyebbre kerültek és ezáltal egyre távolabb kerültünk magunktól. 

Feladatunk az, hogy minden áldott nap erősítsük meg a hitünk! Az önmagunkba vetett hitünk! Hogy találjunk olyan helyeket, tevékenységeket amik örömmel töltenek el, amik önbizalmat adnak, amelyek erősítenek. Merjünk elkezdeni olyan dolgokat, merjünk belevágni olyan helyzetekbe, amiktől eddig féltünk, amitől szorongtunk. Lépjük át a komfortzónánk! Lépjük át az általunk is felépített illúzió fátylát. Húzzuk el azt a függönyt és merjünk végre kinézni rajta. Merjünk végre kibújni a fényre! Merjünk végre szabadok lenni! Merjünk végre egyediek lenni! Merjünk végre önmagunk lenni! 

Valami megállít?

Csinálnád, de nem megy? Képtelennek érzed rá magad? Egy erő visszahúz? Tudom, engem is. De napról napra arra törekszem, hogy higgyek és bízzak! Napról napra próbálom erősíteni magamban, és mélyen belül is megérezni, hogy ezek mind értem történnek és nem ellenem. 

Nem bírod? Véget szeretnél vetni az egésznek, túl fájdalmas és ijesztő és elképzelhetetlen? Tudom, nekem is. Mégis legbelül érzem, hogy nincs más út! Ha tetszik, ha nem csinálni kell, végig kell menni ezeken a nehéz időszakokon, túl kell lépnünk saját magunkon. Le kell vetnünk a magunkra aggatott lepleket! S hinnünk kell!